Gondolatok az Őrség népi építészetéről és hagyományról

“A virág, akármilyen messze van is a gyökértől, a fatető legkisebb ágán is, ugyanabból a nedvből kap, amelyet a gyökér szívott föl. De ha a gyökér elvész, a legtávolabbi virág is kihal.” (Babits Mihály)

Különös örökséget őrzött meg az Őrség. Egyrészt a táj népi és kultúrtörténeti emlékekben igen gazdag, másrészt az őrségi falvak jellegzetes szeres településszerkezetűek. A szeres településszerkezet a honfoglalás óta megőrződött, köszönhetően az 1990-ig tartó elszigeteltségnek.

DCIM100MEDIADJI_0036.JPG

Az örökséget és a hagyományt általában összekeverjük. Célszerű megkülönböztetni az anyagiságában megfogható örökséget a hagyomány szellemi tartományától, noha szorosan összetartoznak. A hagyomány az örökség lelke, nélküle az örökség pusztán tárgy vagy valamilyen jelenség csupán. A hagyomány, a szellemiség az értékesíthető anyagban, szakrális értéke van. A hagyomány egyúttal szellemi-technológiai készség, és az elődöktől származik. A fenntartó közösség számára soha nem maradiság, éretlen ragaszkodás a múlthoz, a meghaladotthoz, hanem az a belső képesség, amely biztosíték a túlélésre, a fejlődésre, a keretek között tartott újításra. A kereteket pedig a föld, a falu, és a létezés alapját jelentő munka adja. Amit ma az Őrség népi építészetének, tárgyalkotó népművészetnek, népi iparművészetnek, esetleg hagyományos kézművesiparnak nevezünk, az néhány emberöltővel ezelőtt a paraszti kultúrában a természetes életvitel benső szervezőerejeként működött, számukra ez nem művészet volt, hanem a mindennapi élet természetes velejárója. Az emberek akkoriban még beleszülettek a hagyományba. A környezetük rendezettségének élményét is adó épületek és használati eszközök megalkotásához szükséges tudást évezredeken keresztül mozdulatról mozdulatra adták át. Az őrségi parasztság a múltból nemcsak a régi parasztház nemes arányait, fedélformáját, sárral tapasztott és sokszorosan meszelt falát, egy-egy motívumot, emléktöredéket hozott magával, hanem az egész motívumkincsben, mint összefüggő jelrendszerben benne leledző ősi világszemléletének megannyi alapvető elemét is. Egytől egyig olyan kozmikus analógiák ismeretét nemzedékről nemzedékre közvetítő, ősi szimbólumok, jelrendszerek ezek, amelyek az embert szó szerint minden lépésében a teremtett világba való szerves beletartozására, a természetire és társadalmira még nem különválasztott környezetével szembeni oszthatatlan kötelezettségeire figyelmeztették.

Ősi népünk lelki-szellemi összetartozásának és stabilitásának kulcsai az adott közösség spirituális tagjai a sámánok és táltosok voltak. Ők univerzális emberekként egyszerre voltak gyógyítók, tanítók és szellemi vezetők, rendelkeztek olyan az intellektualitáson túl mutató szellemi képességekkel, melyekkel fenn lehetett tartani érzelmi-gondolati és anyagi szinten is az adott közösséget. Éppen ezért, amikor a sötét erők bárhol is elhatározták, hogy egy népet meghódítanak, először is az adott közösség szellemi vezetőit pusztították el, hogy a maradék közösségből tehetetlen tömeg legyen, aminek következtében a nép vagy nemzet kiszolgáltatott lett. A hatalom birtokosai ma is mindannyian egyetértenek abban, hogy az ember korlátlan befolyásolhatósága meglehetősen kívánatos. Ez a nézet veszélyes mindarra, ami sajátosan emberi, és minden olyan jelenség, ami az emberi sajátosságok elvesztéséhez vezet, a manipulálhatóság malmára hajtja a vizet. A nemzetközi pénzkartellek és az érdekeiket kiszolgáló pártfunkcionáriusok, politikusok közös érdeke a tömegek minél nagyobb mértékű uniformizálása, ideális, ellenállás nélküli alattvalókká konszolidálása. Többnyire e romboló erők több évszázados hatásának következtében gyengült a hagyomány korábban meghatározó ereje. A népi kultúrát évszázadokon keresztül őrző, ápoló, gazdagító és örökítő hagyományos paraszti közösségek felbomlottak. Az idősebb nemzedékek kihalásával szertefoszlott az élő népi műveltség, a hagyomány őrizte tudás. Az a néhány műkedvelő, akik még igyekeznek néhány kis szösszenetet megőrizni és továbbvinni, már csak a dicső múlt homályából felderengő kis részletek. Mára az egyén helyzete is gyökeresen megváltozott, a hagyománytalan világban talajvesztetté, gyökértelenné vált. A mai ember eltávolodott a hagyományos világ szimbólumaitól, bár ha nem is tudja, nem tud igazán nélkülük élni. A sztárkultusz, a különféle irányzatok által teremtett új eszmények, a média, a közönséges kortárs kultúra, a reklámipar tudatosan használ szimbólumokat, amelyek a posztmodern rémületében élő ember szorongásait nemhogy megszüntetné, még inkább elmélyíti. Hogy mindezeknek mi köze van az építészethez? Nagyon is sok. Míg a múltban a paraszti életmódnak megvoltak a régmúltba visszanyúló szokásai – ma ezeket hívjuk hagyománynak – az élet minden területére, beleértve a házépítést is, addig ma ezt a kis szegmenst kiragadta az építész, az építőipar, a politika és mindenki más, aki ebből hasznot tud húzni.

Szerencsére az Őrségben a mai trendek nem tudnak igazán életre kelni, de sajnos a hatásuk ide is elér mint műanyagok és idegen formák, amikre a helyi őslakosság is kapható. Az örökséget, a hagyományt, a természet védelmét az idelátogató és itt letelepedő családok sokkal jobban értékelik, mint a helyiek, akik a hagyománytól és annak kereteitől mindinkább szeretnének szabadulni és városiasodni, modernizálódni akarnak. Régen fontos volt a ház helyének, tájolásának, formájának, arányainak a megválasztása az utolsó részletig. Ezek nem a tervasztalon vagy a PC monitoron születtek meg, ez a tudás onnan származott ahonnét a vetés vagy aratás tudománya. Ma elkerülhetetlen dolog a terveztetés, engedélyeztetés, ami a laikus számára egy szinte átláthatatlan bürokratikus útvesztőnek tűnő rendszer, mire az építtető ezeken átverekszi magát sok mindentől elmegy a kedve.

Elkerülhetetlen fordulatra van szükség, a fordulat kihívása végső soron abban áll, hogy az egyén ráébred-e létének valós szükségleteire, rálel-e, újra megbecsüli-e az elődök felhalmozott, megőrzött tapasztalatát és keresni kezdi-e, majd hasznosítani igyekszik-e a hagyományban, mint a közösség kulturális emlékezetében megőrződött tudást. Nem csak azért nem mindegy, hogy milyen tárgyak között éljük életünket, hogy szép, harmonikus környezetet teremtünk-e magunk köré, hanem azért sem, mert ezek úgy is hathatnak ránk, hogy a szimbólumokon keresztül az EGÉSZ érzetét biztosítják, amely nélkülözhetetlen az ember lelki EGÉSZségéhez.

“A humanista nem akarja elzárni a szellem útját. Inkább még nyitni akar neki utakat. Nem azért nyúl vissza a régihez, mert sokallja az újat, hanem azért, mert kevesli. A régivel is az újat gazdagítja. Nagyon téved az, aki a múlt eltüntetésével hiszi leginkább szolgálhatni a jövőt. Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.” (Babits Mihály)

Legyen képben

Kövessen minket a közösségi médiákban, hogy mindig értesüljön a legfrissebb híreinkről