Alapvető dilemma építkezéskor, hogy téglaépület vagy fából épített ház mellett (ami nem tévesztendő össze a tipikus könnyűszerkezetes, kb. 50% fa és 50% egyéb összeszereléséből létrejövő épülettel) vagy esetleg a kettő együttesére tegye le voksát az építkező. A mai technológiák és piaci kínálat áradatában a laikus embert könnyen tévútra vezethetik a csalafinta, maga portékáját az egekbe emelő, a másokét pedig a sárba taposó kufárok. Hogy melyik építőanyaggal gazdaságosabb építeni, illetve melyikkel mennyi időt vesz igénybe az építkezés? Egyik technológia sem gazdaságosabb a másiknál, és az építkezések ugyanannyi időt vesznek igénybe. Én leginkább a két technológia ötvözését és alkalmazását részesítem előnyben.

Négy évtizedes tapasztalataim és tudásom alapján bemutatom a két technológia legfőbb jellemzőit, tulajdonságait a vidéki, elsősorban az őrségi és az Őrség környéki építések tükrében, előbb azonban tekintsünk vissza.

A régi időkben a házak hagyományos építőanyaga a fa volt – mivel ez állt leginkább rendelkezésre -, előszeretettel alkalmazták a borona- és zsilipes technika különféle változatait. Az erdőterületek csökkenésével a paraszti faizás korlátozásával azonban a gerendavázas, zsilipeléses építőtechnika erősebb szerephez jutott. A gerendavázas falszerkezeteket még a sövényfonásos falak esetében is mindig talpgerendás megoldással készítették. A 19. sz. folyamán a földfalazat, különösen a vertfal, majd a téglafal is elterjedt. Míg fából építkeztek vagy vertfalat készítettek, mesterek segítségét vették igénybe. Legfeljebb specialisták vettek részt a munkában. Kőműves és ács szakiparosokat a 19. sz. derekától alkalmaztak. A tetőszékek hagyományosan ollólábas, szelemenes szerkezettel készültek. A hagyományos életmód felbomlásáig a nyeregtetős kontyolt vagy felső csonkakontyos tetőforma volt általánosan jellemző. Sajátos vonása volt a boronafalas házaknak, hogy a tetőszék az épületek udvari oldalán konzolszerű gerendákra támaszkodva szélesen kiült. Így folyosószerű, védett ereszalja volt az épületeknek, oszlopos tornácokat nem építettek. Továbbá a fából épített lakóépületek határoló falait minden esetben kívül-belül betapasztották és fehérre meszelték. 

A téglaépítkezés elterjedésével Őrségben a konyhai bejárat elé timpanonos, oszlopos kis előtornácot emeltek, ún. kódisállást, ezt a házat ma úgy hívják, hogy “kódisállásos ház”. Noha a téglaépítkezés szélesebb körű elterjedésével a falazott oromzatok aránya is nőtt, a faépítésű házakra mindvégig a deszkaoromzatok maradtak jellemzőek. A fűrészelt és festett díszítésű oromzatok voltak a faépítésű házak legszembetűnőbb külső díszítőművészeti jellegzetességei, bár voltak nyitott sövényfonásos, lécsoros, lécrácsos lezárású oromzattal épített házak is. A faépítésű házak őrségi területén a 19. sz. végéig a zsúpos szalmafedél volt elterjedt. E házépítési forma hagyományos kereteinek bomlása a 19. sz. utolsó harmadában indult meg és gyorsult fel, amikor a helyi állattartás jelentősége országos viszonylatban is megnőtt, s a vidék a rendszeres árutermelésbe kapcsolódva gyors polgárosodásnak indult. Ez többek között a téglaépítkezés gyors terjedésével, a zárt füstelvezetésű konyhák rendszeresítésével és ezzel együtt a konyhai lakásbejárat gyakorivá válásával, valamint a kerített házak építésének feladásával járt együtt. Ekkor szűnt meg a rendkívül konzervatív földesúri, jobbágypolitika kedvezőtlen hatása, ami elsősorban a gazdálkodás rendjét, technikai színvonalát, valamint a településhálózat fejlődését befolyásolta, s így közvetve az építőkultúra és a lakás fejlődését is visszafogta, azonban a kedvezőtlen hatások a második világháborút követően újra visszatértek és sajnos ma is hatnak. A régi időkben a természet adta lehetőségek határozták meg, hogy miből és hogyan építkezzenek az emberek, ha egy kicsit megkapargatjuk a felszínt azt is megtudjuk, hogy a régi emberek mennyire szerteágazó hagyománnyal és kultúrával rendelkeztek a házépítés területén is, ami a mai emberek többségének ismeretlen. Ma viszont már nem ezekhez az “elavult”, igénytelennek tartott építési kultúrához igazodunk, leginkább divathoz, külsőségekhez, egyéni ízlésünkhöz és csak nagyritkán a hagyományokhoz. A magyarországi viszonyok között ma alapvetően a téglafalas az uralkodó háztípus. A nyerstégla hazai használata a középkori várakig, templomokig nyúlik vissza, s részben a népi építészetben is megtalálható, így a hagyománya mára mélyen gyökeret vetett mindennapjainkban. Ma már azonban, az egyre népszerűbb könnyűszerkezetes házak elterjedése mellett nem olyan kézenfekvő választás a tégla, mint tíz-húsz évvel ezelőtt.

Alapvető követelmény a falakkal szemben, hogy ellenállóak legyenek a hazánkra jellemző szélsőséges időjárással szemben. Az égetett falazóelemek egyik leggyakrabban emlegetett előnye, hogy optimálisan egyesítik a téli és nyári hővédelemmel kapcsolatos igényeket, vagyis hőszigetelő képességük révén nem engedik gyorsan lehűlni a benti helyiségeket, jó hőtároló képességükkel pedig a külső forróság bejutását is megakadályozzák. A gazdaságosság és a lakóérzet szempontjából egyaránt fontos a jó hőtárolási képesség márpedig egyértelműen a falazat tömegével van összefüggésben, így a tégla nyilvánvalóan lekörözi e téren a könnyűszerkezetes épületeket. Ez azonban nem mindig előny, mert ha a téli hidegben érkezünk meg a hetekig nem fűtött tégla házunkba, bizony napokig kell fűteni, amire a falak átmelegszenek és nem “húznak”, ellentétben a faházzal. Természetesen a nyári hőségben már a téglaház van előnyben és a huzamosan emberi tartózkodásra alkalmas épület is a téglaépítésű ház javára dől, mert a falszerkezet tömege avagy hőtároló képessége ugyan olyan fontos mint a hőszigetelése, a könnyűszerkezetesnek bizony nincs hőtároló képessége ezért nyáron klíma nélkül nehezen viselhető el az ott tartózkodás. Kellemes és egészséges lakókörnyezetet illetően az építőanyag alapanyaga és előállítása meghatározó jelentőséggel bír. A tégla gyakorlatilag az egyik legtermészetesebb építőelem, hiszen az alapanyaga, az agyag föllelhető a természetben, s a gyártási eljárás, vagyis az agyag formázása majd kiégetése sem változott lényegében az évszázadok folyamán, csupán finomodott. A kis téglagyárak felszámolása és a monopolhelyzetbe került óriáscégek megjelenése véleményem szerint nem annyira üdvözülendő és nem is annyira környezetbarát, mint azt sokan állítják. Ezeknek köszönhető az annyira jó tulajdonságokkal rendelkező vertfalú, vályogból, azaz földből épített házak háttérbe szorítása. A manapság gyártott nagyméretű falazóelemek az esetleges bontás után a mostanában közkedvelt bontott tégla – ként már nem használhatóak fel újra, a téglatörmelék azonban nem károsítja a környezetet, ami nem minden bontási hulladékról állítható. A fa ökológiai szempontból is sok babért arat, hiszen elmondható, hogy a fa az egyetlen olyan építőanyag, amely maradéktalanul megújuló, ráadásul egy esetleges bontás után akár újra is lehet hasznosítani. Ennek természetesen feltétele, hogy a faanyag ne tartalmazzon a környezetre káros vegyszereket. Azt mondják, hogy szerencsére manapság már léteznek megfelelő, és az eddigiekhez képest nem elviselhetetlenül drágább megoldások, arról azonban semmit nem hallani, hogy a régi emberek nem használtak a faházukhoz, bútoraikhoz és fából készült eszközeikhez vegyszereket, de tudták, hogy mikor kell a fát kivágni, hogy az időtálló legyen, ne tegyék tönkre kártevők, persze ha ez ma is így lenne az nem tenne jót az üzletnek. Szerencsére még vannak olyan kis faüzemek ahonnét az ember be tud szerezni olyan épületfát amiről tudni lehet, hogy mikor és melyik hazai erdőben vágták. Ezek után azt mondanám, hogy a tégla és földfalú házak nagy tömegüknél fogva a jobb hőtárolók és önmagukban klimatizálók, de aki csak fából épített házban érezné jól magát annak számolnia kell az új energetikai követelményekkel is. Ez azt jelenti, hogy családi ház esetében rendkívül vastag rönkből, gerendából vagy esetleg több rétegű szerkezettel kell kalkulálnia. Egy ilyen szerkezet megvalósítása jócskán meghaladja egy téglaépítésű ház árát.